Kisebbségpolitikai jegyzet

Magyarországon 1918 előtt sok nemzeti kisebbség élt, de akkoriban alig írtak róluk magyarul. 1918 után számuk alaposan lecsökkent a területi változások nyomán; ekkor már több tanulmány, monográfia foglalkozott a háború előtti helyzetükkel, de az 1918 utáni állapotukról megint szinte semmit nem írtak, mert a tudomány és a politika számára csak az a korábbi fejlődés volt érdekes, ami az ország felbomlásához vezetett. A pártállam idején ismét nem illett sokat írni a kisebbségekről, mert úgy számították, hogy ezek úgyis eltűnnek: a szocializmusban – úgymond – automatikusan megoldódik a kisebbségi kérdés, ami nyíltan soha be nem vallottan a kisebbségeknek az államnemzetbe való beolvadását jelentette. Persze hivatalosan ennek éppen az ellenkezőjét hirdették, hogy ti. a szocializmus biztosítja egyedül a kisebbségek jogait és további fejlődésük lehetőségeit. A pártállam ezt könnyűszerrel megígérhette, hiszen azzal számolt, hogy a kisebbségek csekély létszámúak maradnak a jövőben is, mert lám már a németek sincsenek olyan sokan. A cigányok kérdése külön dolognak számított, a pártállam hevesen tiltakozott az ellen, hogy őket is kisebbségnek tekintsék, esetükben csak szociális csoportról volt szabad beszélni. A hivatalos indoklás szerint a cigányok magyar anyanyelvűek, tehát voltaképpen magyarok, hátrányos helyzetük csupán szociális kérdés, és az is hamarosan megoldódik. Igaz, 1968-tól a párt és a kormányzat már nagyobb figyelmet fordított a kisebbségekre, párhuzamosan a határon túli magyarok iránt feléledő érdeklődéssel. A nyugati magyarsággal a vezetés még ekkor sem kívánt foglalkozni, hiszen tagjai az imperialista országokban éltek, az imperialista politikát támogatták.

Koller Inez

Kapcsolódó anyagok