A franciaországi zavargások lecsendesedni látszanak, a háttérben feszülő problémák azonban még megoldásra várnak. Rövid helyzetértékelés Nyugat-Európából.

Párizs ismét lángol. Ezúttal azonban nem szabadságra vágyó forradalmárok, nem idealista álmokat kergető diákok, hanem a kilátástalan létből szabadulni akaró fiatal bevándorlók álltak a barikádok tetejére. Szegénységben, nyomorban élő külvárosi fiatalok csapnak össze nap, mint nap a megfékezésükre kivezényelt rendőrökkel. A csetepaté hevében azonban nem látni, hogy bármelyik oldal is egyértelmű lépéseket tenne a helyzet rendezésére.

Dominique de Villepin kormányfő párbeszédet és akciótervet ígért. Nicolas Sarkozy szervezett csőcselék lázadásáról beszélt. Jacques Chirac nyugalomra intette a francia lakosságot, melynek túlnyomó többsége a katonai erő bevetését követeli. Miközben a zavargásban résztvevő fiatalok fékevesztetten randalíroznak Franciaország nagyvárosaiban. Megoldást azonban mindez ideig nem találtak. Már több mint két hete tanácstalanul szemléli Franciaország, hogy éjszakánként nappali „tűzfénybe” borulnak a városai.

A probléma gyökerei mélyek és szerteágazóak. Egyaránt megtalálható benne a gyarmati rendszer okozta hatások, a bevándorlás politika negatív hozadékai, a jóléti rendszer okozta szociális feszültségek, valamint a társadalmi integrációra képtelen bevándorló csoportok által okozott romboló, feszítő hatások. Ezek a több évtizede tartó folyamatok október 27-én szétfeszítették az addig őket „elfedő” egységes Franciaország képét.

Az elemzők, és a hozzáértő szakemberek között sincs teljes egyetértés abban, hogy a most kirobbant francia zavargások szociális vagy inkább vallási alapúnak tekinthetőek. Vita folyik arról, hogy a szociális hiányosságok vezettek oda, hogy a kilátástalan helyzetbe kerülő fiatalok az iszlám irányába fordultak, vagy inkább éppen ellenkezőleg, az iszlám hatására integrálódásra képtelen csoportok fokozatosan süllyedtek egyre mélyebbre a társadalomban. Véleményem szerint értelmetlen effajta különbséget tenni. A két jelenség, vagyis a szociális elmaradottság és a vallási alapok miatt hiányzó integrációs képesség együttesen egymást gerjesztve vezetett el az immár több mint két hete tartó zavargásokhoz.
Azt már jó ideje lehetett látni, hogy a nyugati típusú jóléti rendszerek válságba jutottak és nem képesek alkalmazkodni az új évezred társadalmi kihívásaihoz. A társadalmon belül folyamatosan nőtt a szakadék. Szegények és gazdagok között jelentőssé vált a különbség. A szociális alapú feszültség tehát egyértelműen érezhető volt már jó néhány évvel ezelőtt is.

A mostani zavargásokat sokkal inkább az teszi különlegessé és Európa számára értelmezhetetlenné, hogy erőteljesen összekapcsolódik egy bizonyos vallási közösséggel. Ez a vallási közösség pedig, az iszlám. Az az iszlám, mellyel Európa kontinentális fele mind a mai napig megpróbált jó viszonyt ápolni. Az az iszlám, melyet Európai nyugati fele befogadott (Németország – török bevándorlók, Franciaország – észak-afrikai bevándorlók, stb.)

Franciaország távolmaradt az Irak elleni háborútól. Németországgal karöltve ellenezte egy esetleges invázió megindítását, majd nem vett részt a későbbi rendezési folyamatban sem. Franciaország ugyanabból az okból kifolyólag ellenezte az Irak elleni szövetséges inváziót, mint amilyen okból az USA erőltette Szaddam Husszein rendszerének megdöntését. Ez az ok pedig, az olaj volt.

A francia távolmaradás a sajátos Izrael – Európa – Palesztina viszonyrendszeren alapult. Ennek lényege pedig, abban áll, hogy az európai országok és köztük Franciaország korántsem állt ki olyan mértékben Izrael védelme érdekében, mint azt az Egyesült Államok tette és teszi. Európa a két fél között (Izrael, Palesztina) lavírozva próbálta és próbálja megőrizni a törékeny egyensúlyt, mely Európa számára valamiféle „látszat függetlenséget” teremt. Amerika védi Izraelt, Európa védi a számára oly fontos arab olajat. Európa kiszolgáltatott és mind a mai napig fél az arab világ egyetlen pusztító fegyverétől, az olajfegyvertől.

Az iraki háború kezdetén úgy tűnt a nyugat-európai békepártiság eredményes lehet. A kontinentális Európa nem mocskolta be magát egy felhatalmazás nélkül, „jogtalanul” indított háborúval. Nem bélyegezték őket az iszlám világ gyarmatosítójának, mint azt az USA-val tették. Ma azonban már tudjuk, hogy ez a békepártiság egészen mást eredményezett. Október 27-e óta tudjuk, hogy a taktikázó európai álláspont olyan helyzetet teremtett mely súlyos traumát okozhat a kontinentális Európa társadalmainak.

Újabb kihívás érte tehát Európát, egy olyan közösség oldaláról, mely már megvillantotta oroszlánkörmeit az Egyesült Államokkal szemben. A trauma bekövetkezett és most a francia vezetésnek a válság megoldásán kell gondolkodnia. Azt azonban már most lehet látni, hogy a Dominique de Villepin által irányított kormány számára nem létezik a „legjobb megoldás” alternatívája. Itt és ebben a pillanatban a francia hatalom csak a legkisebb rosszat választhatja, megpróbálva elkerülni azt, hogy lángba boruljon Franciaország és vele együtt Nyugat-Európa.

Jelen pillanatban a passzivitás, a tétovázó politizálás uralja a francia közéletet. A franciák nagy többsége – mint ahogyan azt több felmérés is mutatja – támogatja, sőt követeli a kormány határozott fellépését, a francia hadsereg bevetését. A halogatás napról-napra növeli a bizonytalanságot a lakosságban, mely tovább szítja a feszültséget a különböző társadalmi csoportok között. Az inkompetens kormány pedig, minden egyes nappal újabb lépést tesz a saját bukás felé. A kormányon belüli villongások tovább erősítik azt a képzetet, miszerint a miniszterelnök képtelen a probléma megoldására. A Villepin és belügyminisztere közötti nézetkülönbség, korántsem a válsághelyzet megoldását segíti, mint inkább kettejük személyes rivalizálásának egy újabb felvonásaként értelmezhető. Mindezek mellett nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a kormányban lévő jobboldali kormánynak politikai alternatívája is akadhat a szélsőjobboldali nézeteket valló Jean-Marie Le Pen és a Nemzeti Front személyében. A halogatás, ügyetlen időhúzás tehát semmiképpen nem hozhat jó megoldást, mindenképpen szükség van gyors, hatékony cselekvésre.
Ennek egyik módozatát Dominique de Villepin kormányfő abban látja, hogy kormányzati, szociális intézkedésekkel próbálnák meg orvosolni a kialakult válságot. Gazdasági, pénzügyi eszközökkel átalakítanák a szociális rendszert, mely véleményük szerint elejét vehetné a további zavargásoknak.

Vajon a francia társadalom miként vélekedik majd a többség számára újabb terheket jelentő változtatásokról? Vajon az ingadozó lábakon álló, gyengélkedő francia gazdaság képes lesz-e kitermelni a „megújított” szociális rendszer által igényelt finanszírozási forrásokat?

A francia társadalom korábban már tanújelét adta, annak, hogy nem hajlandó lemondani a jóléti rendszer által nyújtott juttatásokról (például a több százezres tüntetések Franciaországban a 35 órás munkahét mellett /2005. február/ vagy a százezres diáktüntetés az oktatási reform ellen /2005.március/).

Kérdéses tehát, hogy ugyanez a francia társadalom hajlandó lesz-e arra, hogy jelentős anyagi áldozatokat hozzon az elmaradott szociális körülmények között élő, lázadó társadalmi csoportok helyzetének javításáért. A Villepin által beígért változtatásokhoz a kormány csak úgy tudja előteremteni a szükséges pénzösszegeket, ha más társadalmi csoportoktól elvesz bizonyos juttatásokat. Vajon képes lesz a kormányfő meggyőzni a franciákat arról, hogy önként támogassák az általa javasolt intézkedéseket?

Másrészt bizonytalan az is, hogy a miniszterelnök által tett ígéretek lecsillapítják-e a lázadókat. Kétséges, hogy a több évtizede gondokkal küzdő társadalmi csoportok hisznek a kormányfő szavainak, miközben a franciák többsége katonai erőszak alkalmazását követeli velük szemben. A bizonytalanság, a minden mindegy elv további erőszakos cselekmények, elkövetésére ösztönözheti a lázadókat.

Egy közvélemény-kutató intézet felmérése szerint a franciák 73 százaléka támogatja a kijárási tilalmat a rend helyreállítása érdekében. A francia felső vezetés azonban ódzkodik a katonai eszközök alkalmazásától. Ennek oka egyértelmű. Azt csak sejteni lehet, hogy milyen következményekkel járhatna a francia hadsereg rendteremtése.

A hadsereg barikádharca – már ha francia hadsereg képes egy ilyen jellegű csata megvívására – láncreakciót indíthat el Európában, és lángba boríthatja a kontinens nyugati felét. Ennek előjelei már most – a berlini és belgiumi gyújtogatásokban – megmutatkoznak. Az eszkaláció veszélye tehát benne van a feszültségekkel terhelt légkörben.

Másrészről egy szociális, vallási problémából gyökerező lázadást, zavargást nem lehet hosszú távon katonai eszközökkel orvosolni. A hadsereg bevetése csak tüneti kezelést jelentene, s ha nem párosul egyéb eszközökkel, akkor átcsaphat értelmetlen erőszak alkalmazásba. Ez pedig tovább szítaná az ellentétet, valamint elmérgesíthetné a viszonyt Párizs és az arab világ között. Mindeközben az Egyesült Államok, hátradőlve szemléli, hogy a „békepárti” Európa miként harcol az iszlám csoportokkal saját határain belül.

Nicolas Sarkozy kitoloncolásokról és drasztikus bevándorlás politika szükségességéről beszél. Azt már jó ideje látni lehet, hogy a főként iszlám területekről érkező bevándorlók képtelenek az integrációra. Sokan nem is hajlandóak integrációra. Így például az arab nők csador viselési hagyományai lehetetlenné teszik azt, hogy a hatóságok személyigazolvánnyal lássák el őket. Ezáltal kívül rekednek a francia társadalmon. Láthatatlanok, értelmezhetetlenek a francia hatóságok számára.

A nyugat európai országok - közöttük Franciaország - döntés előtt állnak. Azt kell eldönteniük, hogy a gazdaságuk számára fontos külföldi munkaerőt továbbra is egy nehezen integrálódó csoport beáramlásából pótolják, vagy esetleg „lezárva” a bevándorlók előtti határt az Európai Unió belső piacáról toboroznak munkaerőt. Ekkor merül fel a kelet-európai országok kérdése, amelyekkel szemben az EU régi tagországai mind a mai napig szigorú kvótarendszert alkalmaznak. Maga Nicolas Sarkozy is kimondta, hogy a kelet-európai bevándorlók sokkal hamarabb és könnyebben illeszkednek be a francia társadalomba, mint az iszlám területekről érkezők. Mérlegelnie kell tehát a francia kormánynak, hogy mi jelenti a nagyobb veszélyt a franciák számára. A gyújtogató, integrációra képtelen, szubkultúrában élő afrikai, arab bevándorlók, vagy a francia munkások számára „konkurenciát” jelentő „olcsó” kelet-európai munkaerő. A döntés pedig, maga után vonja a bevándorlás politika újragondolásának szükségességét.

A döntés a francia kormány kezében van, de azt is be kell látni, hogy Villepin kormányának számára nincs tökéletes megoldási alternatíva. Önmagában sem a szociális, sem a katonai, sem a bevándorlás politikai eszközök nem elégségesek a válság rendezéséhez. Ezeknek az eszközöknek az ötvözése adhat és teremthet olyan környezetet, mely hosszú távon képes lehet orvosolni a problémákat.