Mint az előző években, most (immár harmadszor) jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában a Tér és terep című tanulmánykötet. Az akadémiai kisebbségkutatások és határon túli identitás-terepszemlék sorozatában – az MTA Kisebbségkutató Intézetének évkönyvében – Szarka László, Kovács Nóra és Osvát Anna szerkesztette írások, terepkutatási esettanulmányok, adattári anyagok, kronológiák és elméleti írások sorjáznak.

Immáron harmadszor is kritikusa lévén a sorozat épp aktuális kötetének, szinte gyanús elégedettséggel konstatálhatom: még mindig úgy látom, hogy ebben az évkönyvben kitartóan impozáns egységet formálnak az egyberakott írások. S lévén mind az intézmény, mind pedig kutatóinak ismerője, talán még azt is merészelném összegzésként állítani, hogy egyre jobb és jobb kötetek sikerednek egybe, egyre megmunkáltabb írásokat kapunk – bárha a választott témakörök vagy tapasztalati tudásterületek mintha állandósulni látszanának. Kitartóan figyelmes pálytársként lassan már elhatározhatnám, hogy az egyes kötetekben mindig csak bizonyos kutatók írásait követem figyelemmel, vagy mindig másikat választok… – merthát a mostaniban éppúgy, mint a korábbi kötetekben, annyi lenne az ismertetésre, interpretációra érdemes tanulmány, hogy egyértelmű sértésnek, kizárásnak érezhetné a szerzők egy része, miért nem foglalkozom alaposabban az általa írottakkal, miért mindig mások vannak soron…! Pedig a huszonhárom szerző húsz tanulmánya egyértelműen nem kerülhet azonos mélységű értelmezésre, megolvasásra vagy értékelésre… – én el nem unnám, de az olvasó biztosan.

Talán leginkább lóugrásokkal lehetne haladni a kötetben, vagy huszáros rohammal, akkor előbb-utóbb végére érek egy rövid felsorolásnak, amelyből senki és semmi lényeges nem marad ki. Ámde a szerkesztés rendjét követve, az első blokkal kezdve már okkal elakadok. Nem bizonytalanság vagy időhiány, hanem a Kulturális határok – adaptációs folyamatok alcím kínálta sokféleség okán. Ha csak Ilyés Zoltán határfogalom-fölvezető áttekintését nézem, amelyben a nyelvi és felfogásbeli határok átfedik a történeti-földrajzi-etnikai övezeteket, a statikusnak tetsző fontvonalak fölött a határátlépések valóságos és tényleges jelenségei villannak föl, a kulturális találkozások és mimikri-magatartások belesimulnak a szituációk, narratívák, kulturális mezsgye-átjárások dinamikájába, s érintkezési (vagy kontaktus-)zónává alakulnak Ilyés értelmezésében, továbbá a kutatott társadalmi terepek „saját hangján” – akkor még mindig nem árultam el, hogy szeretnivaló az kínos pontosság, eszélyesség és árnyalt cizelláltság, amellyel a szerző írásait megformálja és mondandóját szerkezetbe ötvözi. Izgalmasan látja és hitelesen mutatja meg, hogy a társadalomtudományi határ-paradigmák, (amelyekben bármely térség szereplői saját reprezentációjukként jelennek meg), a valamely területre vonatkozó lokális és szimbolikus képzetek révén nemcsak attitűdöket alakítanak ki, nemcsak térformáló funkciójuk erősödik meg, de igénylik is az időbeliséggel kísért jelentéstartalmak változásainak tudomásul vételét. Ilyés a határ mint gát, az elválasztó vonal, a kint és bent közötti limitált jelenség állapotrajzával és felfogástörténetével vezeti be a kötet első felének elemzéseit, sorra véve földrajzot és gazdaságot, politikát és etnográfiát, szociológiát és narratív tüneményeket, oral history-t és antropológiai felfogásmódokat, határrégiók életforma-mintáit, értelmezési- és szerepjátékait, periféria-közérzet és találkozási zóna esélyeit, végül a határfeloldások, dekompozíciók veszélyeit is, elősorolva a kiszolgáltatottságot, a biztonsághiányt, majd a kooperációkkal együtt járó köztességek jelentőségét, végülis a problematika széles határsávját járja körül. Annyiféle és oly sok dimenzióját a térnek, időnek, funkcióknak és struktúráknak, szervezett és spontán alakzatoknak, lazán interetnikus és mereven előnykereső narratíva-változatoknak, hogy ezek átlátása nyomán az olvasó – ha eddig még nem kezdett elbizonytalanodni – immáron másként tekint a további fejezetcímekre.

De van-e (imígyen, határ-paradigmatikusan tekintve) fixnek vélhető eleme egyáltalán a határoknak? Vagy ha nincs is már, volt-e egykoron? Szinte a felvezető gondolatmenet ívére szabja közléseit Hofer Tamás is, midőn a történeti és etnográfiai határfogalmak relatív voltát illusztrálja megannyi példával. Azzal kezdve, hogy etimológiai kontextusban egykoron a határ szó a hatás és hatalom kiterjeszthetőségi limitjét jelezte, azon át, hogy a szabadnak tetsző réten, folyóvízen, parlagterületen is ott voltak a helyiek által pontosan ismert határjelek, övezetek, birtoklási térségek, röghöz kötöttségek, tilosnak minősített terek, jelkép-alkalmazási jogosultságok, a pandúrok jelvényétől a német és francia kártya használatának térségeiig, az etnikai önbesorolás mentális határaitól a haza virtuális horizontjáig vagy vágyképéig... S ezen még jócskán túl is, hisz ahány „kicövekelt” tulajdoni határ, földrajzi vagy akár mentális határtérség, történeti „evidencia” csak van, épp annyi a határátjárások száma, módja és leleményes válfaja…

A nemzettudatok változó határjelképei és a határok alatti-fölötti átjárások, áramlások tapasztalatai a kötet e pontján már szinte teljessé válnak (a huszadik oldalon a négyszázból!). A térségi kapcsolatok rendje, árnyalatai, a rokonsági-baráti-közösségi összekapcsolódások és elválakozások oly sokrétűek, hogy valósággal relativizálják nem csupán a határfogalma(ka)t, hanem az erről merengő kutatók szakirodalmi hivatkozásait is. Nem tudni, valójában mi akadályozza meg a társadalombúvárokat abban, hogy mindannyian ugyanazt a szakirodalmi bázist használják, de a sokféleség édes haszna éppen abban mutatkozik még egyértelműbben, hogy ahány szerző, annyi más szerzőségi jegyzéket és inspirációt képes meríteni a kortárs vagy történeti érvényű forrásművekből. Kérdés persze, hogy bármely szerkesztői gondosság képes lehet-e az írások lehetséges találkozási pontjain legalább egy lábjegyzetet reszkírozni arra, ha analóg vagy vitatkozó álláspont olvasható ugyanabban a kiadványban, melyet az egy műhelyben munkálkodó szerzőgárda akár disputaként is közös munka részének tekinthetne… – de erre itt nem került sor. Vagy ez okfejtéseknek egymásra hangolása, kontrasztálása talán inkább az olvasó feladata lenne…? Nem tudom igazán, ám ismerve a tudományos intézeti kiadványok készülési szokásait, úgy vélem, inkább időhiány, a megkésve leadott kéziratok összehangolásának elmaradása okozza, hogy az egyes írások egymásra nem (vagy igen ritkán) reflektálnak, csak csupa „külső” forrásra. Pedig „önkörükön” belül is tartalmas vitát formálhatna a fölhasznált források értéke, haszna, olvasata, idézhetőségének rangja, vagy épp gazdagító hatású lehetne, ha egymás írásait is ismernék a szerzők…

A történeti kontextusú és néprajzi-antropológiai érvényű határfogalom-változások mindazonáltal nem csupán a kutatók egyes körei, tematikus konferenciák vagy közkeletű források használata révén lesznek parttalanok, hanem egyes diszciplínákon belül is igen érdekes verziók mutathatók ki. Kocsis Károly itt a politikai földrajz frontvonalainak és határoló fogalomköreinek szemléjében a lakatlan természeti környezettől (hegylánc, mocsár, erdő, láp, gyepű) az államegység garanciájaképpen integrált területi kihatásokig (frontier, limes, boundary) nemcsak a klimatikus viszonyok, történelmi tünemények nagyító alá vételét végzi el, de a határolásnak épp a határok mozgása-változása okán szükségképpen részévé vált zónák jellemzőit keresve az elválasztóvonalak (határolás, korlátozás) mellett az összekapcsolásra, egybekötésre is alkalmas természeti és társadalmi kritériumokat sorolja elő (pl. telekommunikáció, nyelvi kontaktusok, kereskedelmi zónák, etnikai-vallási kölcsönhatások, regionális kooperációk). Ugyanakkor figyelmeztet is arra, hogy a történeti-politikai revans-szándékok (etnikai alapú irredentizmusok, kisebbségpolitikai manipulációk, vallásváltási kényszerek, migrációs törekvések, etnikai tisztogatások) tetszőleges helyszíneken erősíthetik meg a kizáró és bekebelező típusú határokat, vagy tehetik akár csak merevvé és törékennyé a nyelvi közlekedés vagy az asszimilációs trendek térségeit.

A határ mint geográfiai vagy kulturális, állami vagy etnikai képződmény mindezek mellett egyfajta nyílás, ajtó vagy ablak is, melyen át tényleges vagy virtuális híd vezet a bent felől a kint felé, egy ellentmondásosan kettős szuverenitás érvényesítése ellenében, vagy az interakciók tudomásulvétele formájában. Bindorffer Györgyi a dichotóm határfogalom (innenső és túlnani) végpontjai között lehetséges kategorizálások statikus és dinamikus jellemvonásait taglalja, a határkijelöléseket a társadalomlélektan által jól ismert „mi”-csoport és „ők”-csoport identifikáló jelenségeivel hozza összefüggésbe. Jelzi persze, hogy határokat nemcsak a hatalom húz meg (persze legfőképpen ő!), hanem két oldalról építik (vagy bontják) is. A határ az identitás és önvédelem alakításának eszköze éppúgy, mint olyan konstrukció, amelyet alkalmilag és tetszőlegesen kiválogatott elemekből is összeállíthat egy csoport tagsága, melynek elemi önmeghatározásához tartozik a „másoktól való különbözés” és pozitív önértékelés kisebbségi vagy többségi érv-készlete. Minthogy pedig az etnikai és kisebbségi határok korántsem mindig esnek egybe a kulturális, gazdasági, politikai vagy földrajzi határokkal, ezért már magába a közösnek tekintett térbe is kettős identitások vagy osztott közösség-érzetek kapaszkodhatnak. Ezek között a folytonos interakciók, kölcsönhatások dolgoznak, hisz akit kizárnak az egyik, (példaként, mondjuk vallási) identitás-csoportból, az még nyelvi, kulturális, etnikai, térbeli vagy gazdasági helyzetét tekintve tartozhat más csoport(ok)hoz. Sokszor kettős hatás, többrétegű identitás erősödik meg a külső és belső szituációk nyomáskülönbségei mentén, de az érdekek, érvényesülési racionalitások vagy gazdasági-politikai faktor-hatások is jelen vannak mindebben, sőt át-meg-átmetszik a látszólag rögzített határokat (pl. nemzeti identitásokat, haza-képzeteket, diaszpóra-öntudatokat, képzelt-közösségi kapcsolatokat). A folyamatok mai irányait tekintve zordulás, merevedés is található közösségeken belül és rajtuk kívül is, ám hosszabb időtávon a határok „spiritualizálódása”, képletessé válása, kultúraváltási gyakorlatok és készségek általánosabbá válása figyelhető meg.

Ha ezidáig a kulturális határok és azokon belüli adaptációs folyamatok túl sok rétegét idéztem is elő a kötetből, Feischmidt Margit tanulmányából aztán már végképp az elválasztó-összekötő határfogalmak és bennük-alattuk-fölöttük átívelő kultúraközi kölcsönhatások nehezen osztályozható sokasága tolakszik elő. Geopolitikai megkülönböztetéstől a határsávi és határátlépési gyakorlatokig, közösségi kiterjedéstől a szimbolikus jelentésvilágok határtalan határaiig sorolja a változatokat. Azonosságba foglalt osztottság, egyenlőtlen hozzáférés és birtoklás, integráció és szegregáció mintázatai, különbségeket reprodukáló és egybetartozásokat legitimáló határfunkciók mellett ugyanis a területileg megjelenített (border) és a közelségben rejlő (frontier) áthatás-mozgás-kontaktusfelület-együttműködés hibrid folyamatait különíti el. Az összekötő híd-metafora és a zárva vagy nyitva tartott ajtó jelképisége egyformán konstruált kettészakítottságot tükröz, ugyanakkor vonzást is tartalmaz, miként a hárvidékek társadalmai számára kettős hovátartozás: „hazába”, hátországba, meg „idegenbe”, a másság felé is egyszerre kötődni részben kettős identitás, kooperációs esély, részben meg konfliktus alapja és hordozója-kifejezője is.

Mindez elméleti áttekintésként szolgál, Feischmidt Margit számára, hogy azután a választott nézőpontból az antropológusok által határként értelmezett elválasztó mechanizmusokat, a határok által megosztottak védekező magatartását, továbbá az etnikai csoportkapcsolatok határ(ki)kerülő gyakorlatait vegye szemügyre, mezsgyék, nemzeti identitások, kulturális érdekjátszmák, szimbolikus diskurzusok és kulturális hátországok territoriális érvényesülésében, közelebbről pedig az erdélyi románok és magyarok határépítési és határfeldolgozási stratégiában. Határátlépési helyzeteket, román stigmatizálási diskurzusokat, külső irányból jött (nemzeti) határdefiníciók elfogadását és emocionálisan közvetített Trianon-vágyképeket egyaránt sorra vesz, az etnikai szolidaritás helyzeteit, a migrációkkal kapcsolatos vélekedéseket és megítélési vagy értéktulajdonítási diszkussziókat taglalja, a romániai magyarok „magyar-képeinek” illusztrálásával pedig olyan hibrid életvilágok azonosítási folyamataira közelít rá, amelyekről kevésszer és kevesebb érvénnyel tekintenek a szociológiai, kisebbségkutatási tanulmányok többségében.

A határ-narratívákról szóló beszéd persze nemcsak a kisebbségkutatók jellemző vonása (sőt!), a határátlépések hétköznapi helyzeteiben nemcsak a mesélőknek, hanem a kutatóknak, sőt az olvasóknak is megvan a maga értő, értelmező szerepe. Bakó Boglárka esettanulmánya egy erdélyi faluban végzett terepkutatás (látszólag) „mellékterméke”, melyben egy zárt falusi közösségben végzett hosszabb kutatómunka határátlépési helyzeteit illusztrálja olyan asszonysorsokkal, amelyek „normatörők” voltak, átléptek a saját evangélikus közösség perifériájáról az újabb, híveket hódító karizmatikus vallási közösségbe, ezzel kiléptek a számukra közösségi büntetésként vagy stigmaként meghatározott marginalizáltságból, megváltoztattak nemi szerepekhez fűződő hagyományt, a „női társadalom” elvárásaival is szembekerülve, sőt új vallási közösségükben etnikai és nemi szerepkötöttségektől mentesen találtak helyet. „Mássá” váltak, „új női típus” jellegzetes vonásait formálták meg, s ha eredeti vallási csoporttagságuk immár meg is szűnt, pusztán a példával, a másként élés esélyével és a perifériára szorítottság elleni aktivitással olyan etikai modellt formáltak, amelynek eltérő jegyei a hagyományos közösséggel szembeniek, azon kívüliek, lényegében családfüggetlenek (egy olyan korban, amikor a nagycsalád ideálja és konvenciója már más szempontból sem fenntartható).

Nemi szerephatárok átlépése, outsider állapot véglegessé válása, stigmatizáltság és másság vállalása… – olyan közösségi normaszegések folyamata ez, amelynek megjelenése (vagy tételezése) nemcsak a hiteket, vallásokat, hanem az életviteli kultúrákat és értékrendeket is éppúgy áthatja. Nemigen lehet ez másként korunk európai zsidóságával sem, amelynek csoportjai ismét aggodalommal tapasztalják az új antiszemitizmus megjelenését és látható elszaporodását Európa térképén. Kovács András ezt a viszonyt, a holokauszt utáni állapotot már megtagadó európai közviselkedést veszi reflektorfénybe: midőn a megmenekült zsidóság immár nem az arisztokráciában, hanem az államokkal vállalt íratlan szerződésben merte látni jövőjének kevéske esélyét, ebbe a jogvédelem, a gyűlöletbeszéd tiltása, az államalkotó demokratizmus elemi egyenlőség-esélye is beleértődött; sőt: az európaiság kinyilvánításának és az államközi kapcsolatok gazdagodásának idillikus állapotaként a morális kötelezettségvállalás ugyancsak garanciaként szolgált… – elvileg. Mert gyakorlatilag viszont a (jóllehet szerepére, újrafölismert esélyeire, vállalható identitására, sőt intézményes védelmi formák sokaságára hagyatkozni próbáló) zsidó reneszánsz alighogy alakulni kezdett, azonmód szembetalálta magát az új antiszemitizmus vehemens és elharapódzó új hullámával. Az államokkal kötött morális szerződés nem vált társadalmi szerződéssé, s ma már egyre kevésbé lehet tradicionális kultúrára hivatkozva az európai kultúra megszabott útjától eltérő irányban identitást keresni, egyre esélytelenebb azt állítani, hogy ami amerikai, az nem föltétlenül zsidó is, ami izraeli, az nem okvetlenül háborús, ami más, az még nem okvetlenül rossz vagy ellenséges is. A világháborút követő állapot, az európai zsidóság és az európai államok közötti szerződéses viszony ma már elhalványult, a rövid időszakot jellemző harmónia mostanság számos újabb szélsőséges csoport rövid távú politikai kalkulációjának van kitéve, veszélyeztetve a kontinens zsidóságának mint önértéknek fennmaradását. Morális határ, lelkiismereti kompenzáció és a partneri kapcsolat szimbiózisa került veszélybe, miközben e határok és egyensúlyok mindig is belsőleg osztottak, kívülről is tagoltak, környezet által sem kitartóan támogatottak voltak. „Zsidó és nem zsidó közszereplők és politikusok tudatos döntésére – és ezzel komoly konfliktusok vállalására – van szükség ahhoz, hogy Európa és zsidói között helyreálljon a harmónia. Ha az európai identitás körüli konfliktusokból nem azok kerülnek ki győztesen, akik számára a zsidóság jelenléte a kontinensen önérték, előfordulhat, hogy a félelem, az értetlenség és a rövid távú politikai kalkulációk spirálja olyan konfliktusokhoz vezet, amelyek jóvátehetetlenül szétrombolják azt a szimbiózist, amely a Shoa utáni évtizedekben fokozatosan kialakulni látszott az európai népek és az Európában élő zsidóság között” – írja Kovács.

Hogy a szimbiózis a határokon innen vagy túl van-e, hogy Európai és népei még egykor volt határaik között élnek-e, s ami körülöttük vagy bennük változott, az föloldotta-e az értetlenség és félelem légkörét… ¬¬– ma még (vagy már) aligha tudhatni. De hogy a határok funkcionalitása életre hív másfajta etno-territoriális konfliktusokat és kultúra-közi értetlenségeket, az bizonyos. A kötetnek ezen a pontján már világosan kitetszik, hogy a hazai és európai kisebbségelméleti vagy lokalitás-kutatási témakörök miként illeszkednek mozaikkövekként az identitás-terek és etnikai-kisebbségi terepek szimbolikus geográfiájába. Az eset-elemzések, térségi tereptanulmányok sorát épp a zsidóság számára is okkal igényelt tolerancia-szemlélet, meg az asszimiláció- vagy megmaradás-kérdések aktualitása nyomán Petteri Laihonen írása viszi tovább: a romániai bánsági (bánáti) többnyelvűség elemzésével olyan nyelvi ideológiákra mutat rá, melyek a kutatók által kevésbé preferált térségben érvényesülnek. Mennyiségi szövegváltozatok gyűjtése helyett minőségi elemzést végez olyan kutatói szerepvállalással, amely nem a bennfentesé, nem a jobbantudóé vagy az őslakosé, hanem az idegené, a külső szemlélőé, akit ugyanakkor a „terep hangja” érdekel elsősorban, nem pedig a kutatási koncepció igazolhatósága. Lévén finn kutató, akit a többnyelvű közösség tényleges beszéltnyelvi gyakorlata foglalkoztat, nem pedig a nemzeti ellenkezések helytörténete, szerét ejti annak, hogy ne csupán egyetlen (magyar) kisebbségi közösséggel foglalkozzon, mely ugyan a legnagyobb, de mellette román, német, szlovák, horvát, bolgár, szerb és sváb szórványcsoportok is élnek, s mindez lehetetlenné teszi a Bánságban a nyelvsziget kialakulását, inkább a többnyelvűség érhető tetten. A nyelvpolitikába persze az ideológia, az iskola, a politikai képviselet esélyei, az egyházak hatása, a tolerancia még létező módjai, valamint a regionális identitás alakulása is belejátszik. Ezt a multikulturalitás helyi módjai, a befogadó magatartás hagyományai, a nyelvcsere sajátos változatai is befolyásolják, s a mindennapi élet közösségi szintjén kezelhetővé teszik.

„Apró jelekben is tetten érhetők vagyunk… (…) Azért ez a mi kávénk, mert olyan, mint mi, vendégszerető, meleg, olyan igazi balkáni, nem rohan, van ideje a másikra, és délibb, melegebb, barátságosabb, mint máshol Európában” – foglalja össze ezt a hétköznapi élményt Hajnal Virág és Papp Richárd tanulmányuk bevezető soraiban, utalva arra, hogy nem csupán saját „olvasatuk”, értelmezésük fókuszában áll a mikrojelenségek elemzése, de ebben is inkább azokra figyelnek oda, akik kutatás közben maguk hívják föl a figyelmet egy jelenség szociokulturális voltára, holisztikus tartalmára, mely nélkül maga a lét is nehézkesen értelmezhető. A kávézás mint hétköznapi esemény írásukban nemcsak történés, együttlét-állapot, hanem rituális gyakorlat, melyen át a megfigyelt közösség kultúrájának komplex összefüggésrendszerére pillanthatnak rá. A kávézás rítusa a délvidéki magyar közösségekben (Dobradóban, Zentán és Bácsfeketehegyen) azért is nyer különös fontosságot, mert a generációk közötti egykori viszonyok változása, a zadruga szervezetének szétesése és a modern életvitel betolakodása közepette alig maradt már csupán néhány elem, mely az életmódot strukturálja, a napot tagolja, az emberi kapcsolatokat bennsőségessé lenne hagyja. Az egymásra figyelő nyitottság, a nemi szerepek szabályozottsága, a kulturális értékrend fennmaradása nemcsak etnikus jelleget ölt, hanem a másságot, a helyi „ellenkultúrát”, a saját világkép és térérzékelés horizontját megszabó közösségiséget is építi. A kulturális határok, a térbeli mozgások, a létértelmezés kisebbségi viszonyrendszere azt a mentális épséget (vagy legalább ennek vágyát) szolgálja, amely nélkül e tájon megmaradni szinte lehetetlen. A kulturális- és identitás-határok ilyetén építése, fenntartása mentalitás-kategóriákat formál, megkülönbözteti Észak és Dél, Kelet és Nyugat, „balkáni” és „európai” kulturális égtájak mentalitásföldrajzi jelentőségét is.

Politikai egyenjogúság, nemzeti oszthatatlanság vagy államterületi sérthetetlenség jogi-igazgatási kategóriarendszere persze nincs okvetlenül szoros kapcsolatban a demográfiai, térhasználati, kartográfiai vagy etnoföldrajzi jelenségekkel. Keményfi Róbert itt közölt tanulmánya az 1848-as, 1868-as jogszabályalkotásig, valamint a huszadik század eleji etnolingvisztikai előzményekig megy vissza, hogy a kisebbségkezelés gyakorlatában „bevett” vagy bevezetett térképezési szemléletváltozást illusztrálja. Nyelvhatárok, nyelvszigeti és nyelvváltási folyamatok szimbolikus ábrázolásában vállalt politikusi szerepeket, a nemzetiségi térképészet plasztikus szerkesztési elveit és (látszólag) „politikailag semleges” tudományos precizitásait hozza példaként arra, miként lehetett bármikor kiforgatni vagy politikai célra fölhasználni a kisebbségek térképi ábrázolását, vagy az „egyes etnikumok terület-birtokló erejéről” szóló benyomásokat és szimbolikus politikai manipulációkat.

Merthogy az etnopolitika különböző alternatívákban nyilatkozik meg, s korántsem független az etnikai csoportváltozásoktól, ezt régóta tudjuk. Tóth Ágnes és Vékás János 2001-es népszámlálási adatelemzése a külföldön születettek kisebbségi-nemzeti kötődései szerinti azonosságkeresését taglalja. A határok és identitásválasztás jelenségeit azok különböző szinteken reflektált képződményeiben nagyító alá véve ez a tanulmány nemcsak a közösségek fennmaradásának szolidaritási, mobilitási, mintaválasztási mutatóit fürkészi a demográfiai anyagban, hanem a népszámlálás-módszertani bázison a nevesített, életviteli közösségek kettős identitás-meghatározódását is kimutatja (valójában nem kettévált vagy megosztott, hanem többes kötődés formáit vizsgálva). Az országonként, kisebbségenként, többséghez fűződő viszonyban és demográfiai mutatókban ismertetett helyzetkép példa arra, hogy a népszámlálási statisztika nem a valós, mégcsak nem is a vallott adatokat mutatja, hanem az identitásjellemzők domináns, kompakt, többirányú etnospecifikus sokféleségét, melyet nem okvetlenül az anyaország vagy a politikai trendek segítenek gazdagodni, hanem a „tartós és dinamikus fejlődési pályára került” kisebbségek, a bevándorláspolitika és a konfliktusmegoldó szándékok összehangoltsága legalább annyira.

A törvényi kezelés és a kisebbségi létállapotok fura lebegtetése alkotmányos alapokon is tiltásokat intézményesített a szocializmus-kori nemzetiségi kérdéskezelésben, melynek reformált részletszabályozását az 1993. évi kisebbségi törvény volt hivatva megoldani. Azóta többféle kormányzati (és ellenzéki) kisebbségpolitika került a köztudatba, a kisebbségfogalmat nemcsak határ(olás)ok és jogi garanciák, hanem etnikum-szintű önszerveződési törekvések is átformálták. Erről Szabó Orsolya értekezik, dilemmává téve, hogy valódi reform, vagy csupán módosítások látszatai vették-e körül e folyamatot, s ha a 13 legitim kisebbségből nyolc elutasítja a választói névjegyzéket, akkor a rohamos asszimiláció következményét vajon el kell fogadni, vagy érdemes még a jogi szabályozás további reformját szorgalmazni. Ezek is határok tudniillik, a választójog problematikája és az uniós csatlakozás normái még inkább azokká teszik, akár tekintet nélkül is a kulturális autonómia, a kisebbségjogi és emberi jogi normák meglétére vagy érvényesíthetőségére.

Ugyanerről az alapról Eiler Ferenc már egy következő ciklusban, az 1998-2004-es önkormányzati választások reformidőszakában bekövetkezett módosulásokat követve értekezik. A szabályozások buktatót, pénzügyi és szervezeti kötelmeit, helyi vagy országos kisebbségi autonómiák formáit, visszaéléseket és korrekciós folyamatokat ismertet, a kormánypártok és a képviselők csatározásait is említi, kiemelten szólva a cigány kisebbségi törekvésekről, lévén ezek mégiscsak a legnagyobb kisebbséget érintik…

Változási igények, kisebbségi működés-zavarok kutatása alapján folytatja az előző témakört Kállai Ernő írása, aki harminc települési önkormányzat funkcionalitását épp a helyi képviselők és vezetők pozitív programja tükrében elemzi. Konfliktusok és harmóniák, határok és határátjárások minden helyi szinten személyközi viszonyokat tükröznek, így messze nem igaz a cigányelleneség konfliktusokból származó vádja, de annál inkább érvényesül a szakértelem hiánya a roma kisebbségi kultúrában funkcióba jutottak körét tekintve. S hogy képes-e bármely helyi csoport, kulturális hagyományoktól függetlenül, vagy azok ellenére problémamegoldó feladatra vállalkozni, nem kis részben a kulturális identitás-megőrzés határhelyzeteitől függ, bár a jogi védelem és antidiszkriminatív garanciarendszer, vagy a finanszírozás és a cselekvésképesség korlátai éppoly „külső” határokként szolgálnak, mint a belső félelem a megosztottságtól, a hamis képviselőktől, a szavazóképes lakosság morális merészségétől.

A kérdésfelvetések és -megoldások korántsem mindig azoktól származnak, akik magát az élethelyzetet nap mint nap átélik, formálják. Vagy nemcsak tőlük… Függ többek között a közmoráltól, a politikai érdekcsoportok gyürkőzésétől és az intézményi szabályozásoktól is, de nem hanyagolható el a közgondolkodás sem, amelyre pedig (jó esetben) a kutatások is visszahatnak, esetleg szemléletformáló vagy korszakos belátásokat is lehetővé téve. Épp ezért izgalmas és fontos, miként vélekedik és gondolkodik a társadalomkutatás magukról a kisebbségi helyzetekről, s ezen belül is a romák körül konstruálódó ismeretek egész terrénumáról. A Tér és terep III. kötete igen széles palettán vonultatja föl a megfigyelések, megértések, regisztrálások, értelmezések és rendszerezések technikáit, s ezekhez képest elkülönítő, választékosabb és puhább eszköznek minősülő a kulturális antropológia nézőpontja. Prónai Csaba írása (három példa alapján) azt taglalja, miként hatottak a cigányokról kialakult hamis vélekedések ellen a kulturális antropológiai konstrukciók, amelyek döntő fordulathoz, paradigmaváltozáshoz járultak hozzá a cigánykutatásokban. A „piszkos” cigány, az „élősködő” cigány és a „nevelhetetlen” purdék etnokulturális „típusa” oly sokféle nemcigány felfogásban él, hogy valódi tudományos közbotrány-számba menő felfedezéseket produkálnak mindazon szerzők, akik hajlandók voltak közelebb kerülni a cigány létmódhoz, s megpróbálták belátni vagy meglátni mindazt, amit sokan csak félreértésekkel pótoltak. Megláthatták így azt is, miként látnak és néznek e láthatatlan világok lakói azokra, akik magukat oly láthatónak és jelentősnek tartják…! „A cigányok ugyanis attól a naptól fogva interkulturálisak, amióta cigányok. Hozzájuk képest az antropológusok újszülöttek” – idézi Prónai a jeles Leonardo Piasere felfogásmódját, rögzítve mások munkái alapján is azt, hogy a cigány és nemcigány világok közötti nyitottságok/zártságok azért képesek határrá erősödni, mert épp a „cigányok földrajza” vált teljességgel ismeretlen földdé a nemcigányok számára, s a „külvilág” szemében a táborközösség inkább gettó és elmaradottság-szimbólum, mintsem egy szerves és egészséges kulturális közösség miliője.

Sajátnak tartani, vagy idegenként kezelni – ez nemcsak a stabilizálódott kulturális másságok szemlélethatárát megszabó nézőpont kérdése. A Vasfüggöny mögötti és utáni országhatárok átjárhatósága kihívta a döntéshozás kényszerét a „menni vagy maradni” kérdésében is, vagyis a mobilitás, a vándorlás, a menekülés, az áttelepülés és otthonválasztás minden kényszerét és perspektíváját előidézte. A sokféle mozgásosság közepette pedig átrajzolta a határok, a perifériák, a „végek” dilemmáit is. Váradi Monika Mária (Doris Wastl-Walter és Fiedrich Veider segítségével kezdett európai) határdiskurzus-kutatása ezeket a kihívásokat és részválaszokat regisztrálta, noha eltérő mértékben a kettős határokkal övezett európai térségekben: szlovén-olasz, keletnémet, német-cseh és német-lengyel otthon-narratívákban és életút-interjúkban olyan színskálását mutatta fel a morálisan vállalt helybenmaradásnak, melyek a migrációs narratívák ellen szólnak ugyan, de belső indokai a perifériáról valamely központba kerülés vágyképével találkoznak. A kötődések nyelvi-stilisztikai, s legalább ennyire morális-sikerképességi lenyomatai végső soron arról (is) szólnak, hogy ne kelljen a határvidéken, átmeneti övezetben, parciális állapotban érezniük magukat, hanem lehetőséget nyerjenek a marginalitásból menekülés révén a pozitív identitás és integritás folyamatos átélésére.

Menekültként élni, vagy bevándoroltként remélni, esetleg határon túliként vágyakozni, vagy éppen merészen nekivágni a reménytelen munkapiacnak és kiszolgáltatottságnak – az 1990-es évtized kormeghatározó életélménye lett százezrek és milliók csoport-történelmében. Kováts András a magyar bevándorláspolitika intézményi szervezetének működését, elveit, a passzív-megengedő és az aktív-befogadó migrációfelfogás változási trendjeit ismerteti, beleértve a határon túli közösségek stratégiáit, kisebbségdefiníciós szemléletváltozások útjait, védelmi magatartások indokait is. „Nincs koncepció olyan programok kidolgozására, amelyek a befogadó közösségek és a menekültek közötti feszültség enyhítését célozzák. A kormányzati kommunikáció rendre összemossa a menekültügyet az illegális bevándorlással és az embercsempészettel, nem szól a menedékkérők befogadásának humanitárius elemeiről, tovább erősítve ezzel a lakosság menekültekkel szembeni előítéleteit” – összegzi üzenetét a szerző. Pedig a nemzetközi migráció európai trendjei bennünket is megfontolásra és felkészülésre kellene ösztökéljenek, nem pedig olyan határolásokra, amelyek csakis a bevándorlók előtt leeresztett sorompók cölöpjei lehetnek, nem pedig a jogi, politikai és kulturális közösségbe tartozás talpkövei.

A kötet kulturális adaptációs (első), etnopolitikai (második) blokkja után az adattár harmadik, immár megszokott egysége található. Ebben éppen a migrációk és kisebbségvédelmi megoldások ismertetési vezetik be az Európai Konvent vonatkozó elgondolásait, jogforrásait, alkotmányos intézményeit is bemutató forráshátteret. Vizi Balázs a kulturális sokszínűség európai modelljét mint a kisebbségi nyelvek támogatási, védelmi és diszkrimáció-ellenes csomagterv részét ismerteti, fordításban közreadva a Konvent konkrét javaslatait. Az „Egység a sokszínűségben” indítvány olyan intézmények, bizottságok felállítását célozza meg, melyek talán éppen a fentiekben tárgyalt, félreértett és szűkkeblűen interpretált kisebbségfelfogások trendje elleni hatékony fellépést szorgalmazzák. S hogy a folyamatban jellegadó események, intézmények, felfogásmódok és megoldásképletek még milyen messze vannak tőlünk, az adattár részeként itt közzétett magyarországi kisebbségi kronológia (Mlecsenkov László munkája) is illusztrálja. A kötetzáró sajtóhír-válogatás (Vékás János összegzése) magyarországi és határon túli eseménytörténetet kínál a 2003-as évből.

Van a kötetnek (alighanem a benne foglalt tanulmányok szerkesztettségéből fakadó, vagy talán az olvasói érdeklődés és lankadás hullámzásaiból eredő) sajátlagos dinamikája. A tanulmányok hol nyitnak valami új és egybefoglalható felé, hol zárnak valamely közösség miliőjébe; átélhetjük az egyes vagy többes számú szubjektivitást („velem hogyan történt”, „mi mit akartunk”), s egy következő írásban az egyes szám harmadik személyű objektivitást; térben nyitott, de terepek színeit és állagát tekintve olykor meglehetősen zárt dimenziók között mozgunk; elvont és elméleti „szétszálazások” mellett-előtt sűrű terepkutatások terébe kerülünk, saját identitásunk próbájává válik mások téridentitása és határolási gyakorlata… Tér és terep sajátos dinamikáját még a kutatási és elméleti szinteken kívül a magyar és határon túli, belső és külső, hazai és európai, lokális és univerzális tudások ismeretanyaga színezi. Nem utolsó szerkesztői-szerzői mutatvány ez, s ha előzményei már megvoltak az előző két kötetben is, e harmadik most kellőképpen jólhangoltra sikeredett.

Merthogy sikeredett. Ez talán szűkös „jelentéshatárú”, de egyértelműen summázható eredmény. Tereké és terepeké egyaránt, ahol a kutatók mozogtak, fölfedeztek, megneveztek, viszonyítottak. S vajon mi egyéb érdeme lehetne még egy kollektív tanulmánykötetnek…!?

A. Gergely András